Tíz

Mrs. Lombardi lecsapott rám a hallban. Földszinti lakásából csoszogott ki egy jobb időket is látott zsenília otthonkában, egész fejét elborító hajcsavaró-sereggel. Apró, fekete szeme csillogott az intrikától.

– Jött látogatója, Mr. Gregory – jelentette be hangosan suttogva, ujjával a mennyezet felé mutogatva. – Hölgy jött ide nyolc harminc, talán kilenc. Mondom neki, maga épp elment, de akarja megvárni.

– Beengedte a szobámba?

– Persze – vigyorgott Mrs. Lombardi önelégülten. – Jött felesége.

– A feleségem? – ismételtem, a fejemet csóválva. – Lehetetlen. Ő Európában van.

Anna nyilván a pillanat hevében döntötte el, hogy hazajön. Elöntött a szeretet érzése, amely túl készségesen összekeveredett a vágyakozással, majd hamar bosszúságba fordult, amikor ráébredtem, mennyire kellemetlen lesz ez a találkozás: a feszélyezettség, a fájdalom, a feloldozó könnyek, olyan érzelmek pazarló áradása, amelyeknek most amúgy is szűkében vagyok. Anna nem is választhatott volna rosszabb időpontot.

A szobám ajtaja félig nyitva állt. Egy pillanatra megálltam előtte, a lépcsőmászástól zúgó fejjel. Feltűnt, hogy a cipőmet hogyan hasítja ketté átlósan a fény. Korábban a Luchow-ban vacsoráztam, ahol pont egy pohárral ittam többet a kelleténél.

Belöktem az ajtót.

Penelope lótuszülésben helyezkedett el az ágyon, mindkét párnát a fal és a háta közé gyömöszölve, és épp egy magazint lapozgatott. Enyhén derűs arckifejezéssel nézett fel rám, és csak annyit mondott:

– Ciao!

– Sejthettem volna. – Elnehezülő testtel dőltem az ajtókeretnek. – Mégis, mi a fenét képzelsz, mit csinálsz?

– Téged várlak. – Visszafordult a magazinja felé. – Nem voltál itt, amikor megérkeztem, úgyhogy a földszinten a hölgynek azt mondtam, hogy a feleséged vagyok… Nem bánod, ugye? Nem akartam az utcán ácsorogni, amíg hazaérsz.

– Miért jöttél? – kérdeztem hűvösen.

– Ó! – nézett fel megint; apró mosoly játszott a szája sarkában. – Azért jöttem, hogy ezeket odaadjam.

Kinyitotta a retiküljét, és kivett egy csomag kazettát, vastag gumiszalaggal egybefogva. Ledobta őket maga mellé az ágyra.

– Az utolsó ülésed szalagjai.

– Somerville küldött, igaz? Hogy rábeszélj, hogy térjek vissza a terápiába! Jól mondom? – Rosszindulatú kuncogás szakadt ki belőlem.

– Azt sem tudja, hogy elvettem őket.

– Tényleg azt várod, hogy ezt elhiggyem?

– Azt hittem, szükséged van a kazettákra. – Elhallgatott, és lesütötte a szemét. – Véletlenül kihallgattam, amit ma reggel mondtál arról, hogy meg kell találnod Magmelt…

– Magmel nem létezik. Somerville nem magyarázta el neked?

– Csak úgy érzem, hogy ezeknek nálad jobb helye lenne.

– Oké, akkor most, hogy végrehajtottad a napi jócselekedetedet, miért nem szaladsz szépen haza?

– Azt hittem, hogy… – Nem fejezte be a mondatot, csak ült ott, és a kezét bámulta.

– Mit hittél?

– Mindegy – rázta meg a fejét Penelope.

Vártam egy kicsit, aztán így szóltam:

– Penelope, késő van. Fáradt vagyok.

Leugrott az ágyról, felkapta a retiküljét és a kabátját, majd az ajtó felé indult. Arrébb álltam, hogy kiengedjem, ám az arca az utolsó pillanatban összefacsarodott, és egy halk nyikkanással a vállamba temette az arcát, majd istenigazából eleredtek a könnyei.

– Hát nem érted? – mondta hüppögve. – Ha rájön, hogy elvittem őket, meg fog… Nem mehetek vissza oda! Hadd maradjak itt ma éjszakára, kérlek! Csak ma éjszakára!

Átöleltem, és igyekeztem nem beadni a derekam a könnyeinek vagy teste puha melegének.

Amikor bekopogtam Mrs. Lombardihoz, és visszakértem a másik ágyat – ugyanazt, amitől egy hete mindenáron meg akartam szabadulni –, először úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. Aztán összecsapta húsos kis kezeit, és az arca hirtelen felderült:

– Hát a feleségének!

Segített szétszerelve felvinni az ágyat a raktárból, és összeállítani a szobám sarkában, ugyanott, ahol azelőtt állt. Látni lehetett a nyomokat a falon, ahol az ágykeret több rétegben lekaparta a tapétát. Mrs. Lombardi lepedőket, párnákat és takarókat hozott fel. Megállás nélkül Penelope körül fontoskodott, aki a bedeszkázott kandalló mellett ült – kissé leverten a sírógörcse után –, és tudomást sem vett róla. Amint Mrs. Lombardi végzett az ággyal, köszönetét mondtam neki, és jó éjszakát kívántam. Az ajtóból még visszafordult, és sokatmondóan rám kacsintott.

Sokáig nem láttam semmi különöset abban, ahogy a helyzetet kezeltem. Egy pillanatig sem hittem el, hogy Penelope tényleg fél hazamenni Somerville-hez. De azt akartam, hogy azt higgye: emiatt engedtem meg, hogy nálam töltse az éjszakát. Biztos voltam benne, hogy Somerville éppen azért csinált ekkora ügyet a kazetták tulajdonjogából, hogy Penelope később elhozhassa őket nekem, és így elnyerhesse a bizalmamat. De kíváncsi voltam, hogy mit akarnak tőlem – legalábbis ezt mondogattam magamnak.

Ragaszkodtam hozzá, hogy visszaállítsuk a paravánt, ami legalább egy kevés magánterületet nyújthat Pénelopénak. A lány ránézett, és kibuggyant belőle a nevetés.

– Egy kicsit viktoriánus, nem gondolod? – kérdezte. Aztán, mivel nem feleltem, hozzátette: – Nem is hittem, hogy lehet még ilyen helyeket találni New Yorkban.

Tovább csacsogott a paraván túloldaláról, miközben levetkőzött. Azt mondta, úgy érzi magát, mint egy bordélyházi lány egy régi westernből. Én már az ágyban feküdtem: rágyújtottam egy cigarettára, a plafont bámultam, és igyekeztem a legkisebb zajt sem elszalasztani, ami felőle érkezik.

Haját kontyba tűzve lépett ki a paraván mögül; nem viselt mást, mint a köntöst, amit kölcsönadtam neki. Ami túl nagy volt rá.

Míg a fürdőszobában volt a folyosó végén, odamentem az ágyához, és átkutattam a ruháit. Fogalmam sincs, mit kerestem.

Fekszem a sötétben, hallgatom egyenetlen lélegzését és a vas halk nyikorgását, valahányszor megmozdul.

Emlékszem az álmomra az első éjszakáról, amit ebben a szobában töltöttem. A lányra a másik ágyon: még alig találkoztam vele, Somerville asszisztensével, de máris róla álmodtam aznap éjjel.

Penelope.

Ahogy az egész szoba rengett magányos mámorának ritmusára.

Vajon csak véletlen egybeesés, hogy most itt van? Vagy egy kívánság vált valóra? Lehet, hogy én csináltam? Anélkül, hogy tudtam volna róla, reprodukáltam az álom körülményeit? Egy erotikus fantáziáét, amely minden átmenet nélkül borzalmas, verítékben úszó rémálommá vált…

Az egész túl abszurdnak tűnt. Nem én hívtam ide, Somerville küldte hozzám. Somerville küldte el nekem Penelopét.

Fekszem, és várom, hogy elkezdődjön. Várom a halk, sürgető hangot, ami bármelyik pillanatban áthívhat magához a szoba túloldalára.

Semmi.

Lélegzése fokozatosan mélyült, majd szabályossá vált. A másik ágyon semmi mozgás.

A nevét suttogtam.

Semmi.

Nem sokkal ezután valószínűleg elszundítottam. Nyilván részegebb lehettem, mint gondoltam. Amikor felébredtem, még mindig sötét volt. Éneklést hallottam; halk, cérnavékony hangot, amitől összekoccant a fogam. Tudtam, hogy nem lenne szabad tudomást vennem róla, hogy vissza kéne aludnom, de képtelen voltam rá.

Egész testemben reszketve ültem fel az ágyban.

Penelope az ablaknál állt. Nem volt rajta ruha. Az ablak szélesre tárva, ő pedig kihajolt az éjszakába, könyökét a párkányon nyugtatva; a függönyök úgy dagadoztak körülötte, akár egy rakoncátlan köntös. Mozdulatlanul állt, mintha fel sem tűnne neki a hideg. Fehér teste, amely az utcalámpák neonfényében fürdött, úgy ragyogott, hogy az szinte már éterinek tűnt. Amint a szél elállt, a függönyök visszaereszkedtek a helyükre, a szoba pedig elsötétült, elrejtve szem elől Penelope törzsének felső régióját.

Ledobtam magamról a paplant, kimásztam az ágyból, és odamentem az ablakhoz.

Az éneklés azonnal abbamaradt. Széthúztam a függönyt, és finoman megérintettem Penelope vállát. Bőre sima volt és hűvös, mint a márvány.

– Mit nézel? – kérdeztem szelíden, követve tekintetét a raktárépületek fölött, amíg bele nem veszett az ég piszkossárga szegélyébe.

Nem felelt. Előrehajoltam, és megcsókoltam a lapockái között. Megborzongott, és elhúzódott tőlem. Valami megcsörrent a lábánál. Lepillantottam.

Anna karkötőjét viselte a bokája körül.

– Ne beszélj! – suttogta. Láttam, hogy mosolyog. Sötét, hegyes nyelve elősiklott a szája sarkából, és az enyémet kereste.

Mindkét kezemmel megmarkoltam jeges kis melleit, és ajkammal végigjártam a gerincét, nyelvemmel lesimítva a finom szőrszálakból formálódó sörényt, amely a nyakszirtjétől a fenekéig húzódott. Észrevettem, hogy a szőr ott nő a legsűrűbben, ahol a faroknak kéne lennie. Elvándoroltam egészen legalulra, beszívva az enyhe levendulaillatot, megízlelve tintás kesernyességét, ahogy a lába között térdeltem, és végül felbukkantam félig borotvált hasának feszes domborulata alatt. Aztán hirtelen meleg, bűzös mocsárban úszva találtam magam, lucskos vízinövények sűrű erdejében, tele fürge, kusza lényekkel, amelyek nedvekkel terhes nyilakat lődöztek kiszáradt torkomba.

Nedvesség folyt le combja belső oldalán; úgy ömlött belőle, akár a sötét folyam, amely Nuala barlangjából buggyant elő. Behatoltam, és a meglepő forróság vonzásában mélyen beledöftem magam. Feszes sikkantást hallatott, testét az enyémbe ívelve, fejét hátraejtve a vállamra; keze az ablakkeretet markolta.

Felhorgadva erősen nekem taszította magát, gyors lökések záporával, melyek zsíros, üreges zajt csaptak, akár a mólónak loccsanó hullámok. Egybefonódó karokkal és lábakkal ringtunk; nyelvünk csatázott, dzsesszelt, oldalasan döfködött háborgó nyáltajtékok között. Kezemet a torkára csúsztattam, és szorongatni kezdtem. A függönyök minden irányban dagadtak körülöttünk; az éjjeli szél arcunkba dobta vitorláit. Penelope kiszabadította magát, és fogát hüvelykujjam alsó ízületébe mélyesztette. Nyitott tenyeremmel arcul ütöttem. Kacagott, vad kacajjal, amely messzire csengett a néptelen utcák fölött. Aztán még egyszer megütöttem; a padlóra zuhant, és engem is magával rántott.

Szétrebbentünk, és zihálva hason feküdtünk egymással szemben, az elnyűtt szőnyeg két oldalán. Penelope megállíthatatlanul reszketett. Halk nyüszítések hagyták el a torkát, kis morranások és sivítások. Felemelkedett, és négykézláb körözni kezdett körülöttem, orrával, fogával és nyelvével döfködve a testemet. Belemarkoltam a hajába, lerántottam a fejét, és nyirkos nyakbőrébe vájva a fogaimat, hátulról hatoltam belé.

Fájdalmas vonítást hallatott, amely valahonnan a torka hátuljából indult, és az első görcsös rándulások extázisa közben éles sikításba csapott át. A hang áthatolt rajtam. A fejem szétrobbant, és hirtelen vele voltam. Mély, bömbölő üvöltés csapott fel belőlem, amely csatlakozott a sikolyához, ingadozva egybehangzás és hátborzongató diszharmónia között, aztán – akár egy madár – kirepült a nyitott ablakon a kék, fémes éjszakába.

– Nem mehetnék veled? – suttogta.

– Csak útban lennél.

– Biztos azt gondolod, hogy most is útban vagyok – sóhajtott Penelope, és lezökkent az ágyra. Egy dús hajfürt sötét szárnyként hullott az arcába.

– Nem így értettem.

– Nem mehetek veled legalább a reptérre?

– Minek? – kérdeztem élesen. – Ez is az ő ötlete volt?

Penelope a fejét rázta.

– Azért jöttem ide, hogy odaadjam neked a kazettákat. Mondtam már, hogy én… – Elhallgatott, és az alsó ajkába harapott. – Azt gondoltam, hogy szükséged lehet valakire. Martin, kérlek, engedd, hogy segítsek neked!

– Tudod, hogy nem segíthetsz.

– Várhatnálak a barlang szájánál.

Ezen felkacagtam.

– Úgy érted, mint Rory? A hűséges, barna kutya! Ha nem halsz éhen, majd lelőnek.

– Kérlek! – könyörgött.

– Mitől vagy benne olyan biztos, hogy visszajövök? Printnek nem sikerült. És a többieknek sem.

Penelope felnyúlt, és átkarolta a nyakamat. Félig behunyt szeme csillogott a koromfekete szempillafesték alatt.

– Vissza fogsz jönni – mondta.